Segítség, ember lettem!

Az egész egy átlagos reggelen kezdődött. Amy álmosan ballagott ki a fürdőszobába mosakodni. Számára korán volt még, így félig csukott szemmel járt-kelt a lakásban. Olyan fáradt volt, hogy még a tükörbe sem nézett bele. Otthon egyedül volt, a többiek már rég elmentek. Megreggelizett. Majd úgy döntött, hogy megkeresi a többieket. Ment az ajtóhoz, kinyitotta, de ott állt valaki…

Méghozzá egy ember. Kék haja volt, és tetőtől-talpig minden kék volt rajta.

Amy: Jó napot! Miben segíthetek? Hmm, hogy került a mi világunkba? Tudtommal itt nincsenek emberek.

Azaz ismeretlen ember: Nos, én itt lakom. És… öhm, Amy? Te vagy az?

Amy: Honna tudja a nevem? És honnan ismer? – riadt meg Amy.

Azaz ismeretlen (?) ember: Miért ne ismernélek? Hiszen itt lakom!

Na, Amy-nek ez már sok volt. Becsapta az ajtót, majd be is zárta. Nekitámaszkodott és nem tudta mit tegyen. Senki sincs rajta kívül otthon. Most mit tegyen? Ekkor legnagyobb rémületére az idegen besétált a szobába. Siettében Amy elejtette a kulcsot.

Amy: Ho...hogy tudott bejönni? És mit akar tőlem? Vigyázzon! Ügyesen bánok a kalapácsommal! – azzal elő is akarta kapni, de… Nem tudta. Egyszerűen nem hitt a szemének. Mikor szüksége volt rá, mindig ott volt. Csak úgy, hirtelen ott volt a kezében. Most viszont, amikor a legjobban kellene, nem volt ott.

Azaz ismeretlen ember: Amy kérlek, nyugodj meg! Nem bántalak! Miért is bántanálak? Hát nem ismersz meg? Én vagyok az… Sonic.

Amy: Te? Mint Sonic? Ugyan már! Ha nem vennéd észre Sonic egy sündisznó, te pedig egy ember vagy.

Sonic: Ahogy te is.

És ekkor Amy a tükör elé rohant. Meglepetésében fel is kiáltott:

Amy: Nahát! Ez, hogy lehet? És te? Na, de akkor mégis te lehetsz Sonic!

Sonic: Igen. Én vagyok. Látom nem csak nekem veszett el a képességem. Reggel futni mentem, ahogy szoktam. De azt vettem észre, hogy az autók is megelőznek, na és mindenki megbámult. Magamra néztem, és… Hát ez történt.

Amy: De mi lehetett? És csak velünk történt, vagy a többiekkel is?

Sonic: Knuckles-el és Tails-el ugyanez történt. Találkoztam velük, mikor hazafelé jöttem.

Amy: Egy biztos. Én ki nem teszem addig a lábam, amíg újra nem leszek az, aki voltam!

Ekkor jöttek haza a többiek is. /Azt még nem említettem, hogy mindenki egy nagy házban lakott, saját szobájukban./ Senki se tudott megszólalni. Furcsa volt, hogy emberek. Egész nap ültek a nappaliban, még végül Amy felállt és így szólt:

Amy: Nem tudom, ti mit akartok kezdeni, de én nem hagyom annyiban a dolgot! Megkeresem Eggman-t. Szerintem az ő műve minden. Ha itt akartok maradni, maradjatok. De én mentem!

Mindenki összenézett. Végül Sonic feláll, hogy ő is segít Amy-nek. Ezen felbátorodva Cream-en kívül mindenki elindul Eggman-hez.

Eggman-nél:

Dr. Eggman: Hát veletek mi történt? Furán néztek ki, mint emberek, de szerintem nem olyan rossz. És legalább Sonic se olyan gyors már, mint azelőtt.

Sonic: Arra ne fogadjon, Dr. Tojásfej! Lehet, hogy nincs meg a régi gyorsaságom, de magát simán lekörözöm! De most halljuk! Miért tette ezt velünk? Három percet kap, hogy visszaváltoztasson mindent, vagy különben…

Dr. Eggman: Különben mi? Ahogy már Chris-nek is mondtam: Talán toporzékolni kezdetek? Ugyan már! Lássuk be. A gyorsaságod nélkül már nem vagy a régi önmagad.

Ezt be kellett ismernie Sonic-nak. Nincs meg a régi ereje, amivel a bázist vagy a robotokat tönkretehetné. Most olyan, mint Chris. A robotok ellen szinte tehetetlen. De egyvalami megmaradt neki. Az ötletei. Egy kis logikával könnyen a csőbe tudják húzni Eggman-t. De azt még ki kell találni. Gondolataiból Amy kiabálása téríti magához.

Amy: De igenis! Sonic ugyanaz, akit én megismertem és megszerettem! Ha a külseje más is. Attól még ugyanaz a szíve. Mint mindegyikünké. Szóval jobb, ha vigyáz!

Sonic: Nyugodj meg Amy! Majd kitalálok valamit. Addig is menjünk haza.

Hazaindultak, de Knuckles még visszaszólt Eggman-nek.

Knuckles: Lehet, hogy ember vagyok, de az öklöm ugyanaz! Maga meg a gépei nélkül nem megy semmire.

Dr. Egman: Hűha, Knuckles! Most megijedtem!

Hazaértek. Mindenki a másikra nézett. De ötlet hiányában nem tudtak semmit tenni. Végül beesteledett. Sonic épp futni akart indulni, mikor Amy utána szólt.

Amy: Várj, Sonic! Elfelejtetted? Most nem tudsz olyan gyorsan futni, mivel ember vagy! Apropó. Nincs valami ötleted?

Sonic: Ó, tényleg. Olyan nehéz ezt megszokni. Sajnos még nincs ötletem. Általában futás közben jut eszembe valami.

Amy: Az baj. Későre jár. Én megyek és lefekszem. Hátha, mire felébredek vége lesz ennek az egésznek.

Sonic: Öhm, Amy várj! Tudod… izé, szóval…  Csak azt akartam mondani, hogy még így emberként is, nagyon csinos vagy.

Amy elpirult egy kicsit, de ez nem látszódott a sötétben.

Amy: Oh, köszi. Te is elég helyes vagy. Bár nekem mindig is az voltál. Jó éjszakát!

Azzal Amy odamegy Sonic-hoz, ad neki egy puszit, majd felmegy a szobájába. Sonic egy ideig ott áll, majd úgy dönt, ő is megy aludni…

Másnap reggel Amy a szokásos módon ébred. Még élénken él benne a tegnapi nap eseménye és ezért nem is néz tükörbe. Reggel Sonic-kal fut össze először. Majd így kiált fel.

Amy: Te meg, hogyhogy újra sündisznó vagy?! Hiszen mind emberek vagyunk!

Sonic: Emberek? Ugyan már! Én sose voltam ember! Nem tudom, honnan vetted ezt az ötletet.

Amy: Akkor csak álmodtam volna az egészet? Igen? Hát ez nagyszerű! Bár jó volt embernek lenni, de a mostani énem jobban tetszik. És így te is teljesen más vagy, mint emberként voltál. Bár, mint mondtam, akkor is helyesnek találtalak.

Sonic csak állt, és hallgatta Amy-t. Nem, tudott mit mondani. Majd Amy egy „ Ó, Sonic! Ez annyira nagyszerű! ” kiáltással a nyakába borul, és szegény Sonic-nak nincs menekvés! ^^

Folytatás következik...